Bárcsak...

Isten hozott Seoul-ban!

Napszemcsi, hátizsák a hátamon és térkép a kezemben, amit ép fejjel lefelé tartok a kezemben. Hát igen nehéz a turista élete, ha úgy dönt idegenvezető nélkül illetve egyedül indul neki az ismeretlennek, történetesen Seoul-nak.

Sose hittem, volna, hogy sikerülhet de mégis itt vagyok, eljutottam oda ahova mindig is vágytam. Egy meg nem ismert rokon halála sose felvidító esemény, ám segít túl tenni magunkat a tragédián ha rád hagyja minden vagyonát. S nem holmi bélyeggyűjtemény hanem egy milliárdos cég feje leszel úgy, hogy neked semmit nem kell tenned mert vannak beosztottak akik mindent elvégeznek úgy, hogy te végül csak a lóvét kapod meg. Persze biztos vagy benne hogy kihasználva hozzá nem értésedet rendesen kifosztanak és csak a tört részét kapod meg mind annak ami téged illet, de hát kit érdekel ha ez sokkal de sokkal több mint amire valaha is számítottál?!

Szóval itt vagyok és épp egy kukkot nem értek a térkép és a különböző utazó könyvet instrukcióiból de segítséget se nagyon tudok kérni, mert az átlag nyam-nyam vagy nem tud angolul vagy én nem értem meg a vlatyogását.

Azért elindulok hátha kilyukadok valahol ott ahol a annak a Hotelnek kell lennie ahol szobát khm...lakosztályt foglaltattam magamnak.

Hirtelen nekem ront egy szumós méretű férfi és én hanyatt vágódom a földön. A fejemet rendesen odacsaptam és a hátsóm is erősen sajog. Megpróbálok rögtön felkelni – életveszélyes ilyen tömegben a földön henteregni - , de még könyökre se támasztom magam már is felránt valaki és megtart míg vissza nyerem az egyensúlyomat.

- Köszönöm szépen – mondom neki angolul, hátha megérti. Szeretném látni megmentőm arcát, de a kapucni és egy rohadt nagy napszemüveg eltakarja az arcát.

- Nincs mit.- feleli és már tovább is indul, mikor hirtelen megtorpan és inkább visszafordul felém. - Esetleg segíthetek valamiben?

- Igen. Ha el tudnál igazítani a Seoul Star Hotelhez, akkor nagyon hálás lennék.

- Inkább elkísérlek. Nem igazán tudom elmagyarázni viszont tudom az utat és innen nem igazán van messze. Még gyalog se.

- Ó, nagyon szépen köszönöm.

- Hát akkor... erre tessék kisasszony. - és, természetesen, pont az ellenkező irányba int mint amerre én indultam; jellemző.

Vagy öt percig néma csendben lépkedünk egymás mellet, miközben én a térkép összehajtogatásával szenvedek, amikor beszélgethetnékem támad.

- Amúgy engem Hannának hívnak. És téged?

- Áná?

- Nem – borzongok meg. - Hö-annna. - hangsúlyozom, mint a debileknek szokás. Elmosolyodik. S végül is ő néz engem debilnek. Szuper.

- Haanna – ismétli meg kissé mélyen és furán ejtve az a betűket, mégis egész jól.

- Igen – vigyorgok rá. - És ... - de nem tudom befejezni mert a szavamba vág.

- Honnan jöttél?

- Magyarországról.

- Az valami amerikai város?

- Nem dehogyis! - kiáltok fel félig mérgesen félig nevetve. - Magyarország egy európai ország. Remélem Európáról azért hallottál. - jegyzem kicsit epésen.

- Igen hallottam – feleli jót szórakozva borús arc kifejezésemen. -És miért jöttél, kivel, meddig? - elmosolyodom a záporozó kérdésein. Valamiért, olyan dézsavú érzésem van...

- Egyedül jöttem és majd még eldöntöm, hogy meddig szeretnék maradni, de több hetet az biztos. S hogy miért? Sose voltam még ezen a földrészen. Szeretek utazgatni, kéne szeretne, és ha már megtehetem akkor egy olyan városba jövők ami egy ideje már nagyon érdekel.

- Hogy, hogy egyedül? Nem félsz?

Hát elmeséltem neki,. Hogy azok akiket szintén megfogott volna Seoul azok a barátaim már itt élnek egy ideje. A szüleim pedig egy utazás ugyan érdekelt volna és anyám jött is volna de sajnos közbejött neki valami halaszthatatlan, így ő később csatlakozik hozzám. Elmeséltem neki a barátnőm történetét aki nem tudott a biológus szak és a koreanisztika között választani, most meg itt él és sejt biológiában kutatgat.

- Mért érdekel annyira ez a város?

- Uh ez egy kicsit bonyolult.

- Van időnk és a barátaim szerint jó hallgatóság vagyok. - vigyorog rám. Én is hozom a formám és rányújtom a nyelvem. Rögtön azon gondolkozom mit gondolhat most róla szerencsétlen srác, de ő csak felnevet – De most komolyan. Miért?

- Oké. - nevetek, majd hogy összeszedjem gondolataimat csak az üzleteket nézem pár pillanatig, majd belekezdek. - Valamikor tíz évvel ezelőtt belehabarodtam a japán animékbe, ma is imádom őket, de ezt valahogy magától értetődő módon a japán zene követte d végül kijutottam a kpopnál. Imádom az országod pop zenéjét, egyszerűen megőrülök érte és...

- Te is mint a többi csaj csak a seggüket riszáló csávókra buksz miközben ők a...

- Nem. Nem ezért – rázom meg a fejem. - én a zenéjüket szeretem.

- Mi nehogy azt mond, hogy neked nem jönnek be?!

- Nem erről van szó – pirulok el.

- Akkor?

- Valóban eléggé basznivaló... öh jóképű a legtöbbjük - röhög az elszólásomon, miközben én már olyan vagyok akár egy pari, de ráncba szedem magam és folytatom - de ha csak ennyi volna akkor a magasból tennék az egészre. Nem, én tényleg szeretem a kpop zenét.

- Ki a kedvenced?

- A Super Junior.

- Nem úgy értettem, hogy melyik csapatot, hanem hogy kit.

- Lee Donghae a kedvencem.

- Mert olyan jó hangja van? - nézz rám, de a megint pipacs fejemet látva azt hiszem kitalálhatta a választ, hogy nem egészen.

- Igen imádom a hangját. De hát na a többiekét úgy szintén, valami alapján ki kell emelnem valakit nem? - próbálom menteni a menthetőt

- És mért pont a kinézete alapján teszed?

- Mi más alapján?

- Mondjuk a belső tulajdonságai szerint.

- Nem ismerem, én csak egy távoli rajongó vagyok.

- És az interjúk, meg a különböző videók alapján?

- Azok szerint több, mint tökéletes.

- Miért?

- Ezt hogy lehet megkérdezni? Vicces, szórakoztató, szexi és ha meglátom feldobja a kedvemet.

- Ez már mánia. - húzza el a száját. - Mit tennél ha egy hétig csak a tied lenne, vagyis azt tenné amit mondasz neki? Fogadok, hogy vagy ágyhoz kötöznéd, vagy addig kérdezgetnéd marhaságokról végül még bele nem őrülne?

- Úgy nézek én ki mint egy pszichopata? Hát köszönöm – vonom össze a szemöldököm játékosan – De nem. Hagynám hogy azt tegyen amit akar – persze más nővel nem lehetne- és követném őt mindenhová. A próbákra és a különböző szereplésekre.

- És ez mire lenne jó neked?

- Megismerni.

- De hát az előbb... - lepődik meg elég látványosan, így nem hagyhatom kacagás nélkül.

- Csak azt mondtam, hogy nem ismerem. Viszont annál jobban szeretném, és ugyan hatalmas lenne a kísértés, hogy mindenféle kérdésekkel bombázzam, de az valahogy nem lenne természetes.

- Értem – mosolyog rám. - Itt is vagyunk – mutat a mellettünk lévő épületre.

- Nagyon köszönöm, hogyan hálálhatnám meg? - kérdem.

- Eszedbe se jusson. Szívesen tettem.

- Meg van! Meghívlak ebédelni, na mit szólsz?

- Mondtam, hogy nem kell és nem is vagyok éhes. -ám szerencsétlenségére hallhatóan megkordul a gyomra a szálloda kísértetiesen csendes halljában.

- Hát persze, hogy nem. - vigyorgok rá szemtelenül, miközben ő elpirul – Na gyere, ne kéresd magad.

- Rendben – sóhajt egy nagyot, mint akit kivégzésre visznek, mégis érzem rajta, hogy a világért sem hagyná ki.

Közben én beszédbe elegyedem a recepciós hölggyel és tisztázom a foglalás részleteit. Miközben a nő a panírokkal bíbelődik én srácot veszem górcső alá. Kb. öt centivel lehet magasabb nálam, s van valami nagyon furcsa dézsavú érzésem amikor ránézek, de sokat nem tudok kivenni az arcából jóformán csak az ajkait látom a hatalmas süsütől. Fogalmam sincs, hogy tud látni valamit is. Rejtély.

- Tényleg még mindig nem árultad el, hogy hívnak. - mondom neki.

- Itt írja alá kérem – szólít meg a hölgy. Épp visszafordulok a pulthoz, de lendületemmel le söprök valami porcelán figurát.

- Vigyázz! - kiált fel majd amikor rájön, hogy már késő hihetetlen reflexszel kap a műtárgy után. - Figyelj oda Hannaa. - dorgál meg.

- Huh bocsánat – mondom a recepciósnak, majd hozzá fordulok, ezúttal óvatosabban – Köszönöm szépen. Azt hiszem kikiálthatlak téged a nap hősének. Megmentesz attól, hogy a tömegek agyontapossanak. Elvezetsz engem a szállásomig és még egy valószínűleg szép összeg csekktől is megszabadítasz. Hős vagy.

- Meghallottam, hogy miről beszélnek, ha gondolják az hotel éttermében még nem ért véget az ebéd. Ott nyugodtan étkezhetnek. - mondja a nő.- Itt a szobakártya.

- Köszönöm szépen. Na akkor megyünk? - kérdezem a srácot, de ő épp a telefonjába motyog, úgyhogy egy szavát se értem. Nem mintha normál hangerővel beszélne megérteném, de biztos elkaphatnék pár ismerős szót.

Ellopja a nő tollát és egy jegyzetpapírt, hogy felírjon valamit. Vagy negyedóráig várok rá, amikor hirtelen leteszi és rám néz.

- Ne haragudj, de sürgősen el kell mennem. Viszont szeretném bepótolni, lehet?

-Hát persze, de...

- Itt van a telószámom és az e-mail címem. Élmény volt veled találkozni. Szió!

- Úgyszintén – mondom, de valószínűleg már nem hallja, olyan gyorsan elszelelt. Kezembe veszem a fecniket, amiket itt hagyott és szégyenlősen visszaadom a tollat.

Majd magamban morogva a srácon felmegyek a lakosztályba, és felhívom azt a céget akik megígérték, hogy ide szállítják a bőröndjeimet, ha megérkeztem. Végül kézbe veszem a fecniket, amiket a srác írt, és először azt hiszem rosszul látok.

Vagy hat koncert jegy volt a hétvégi SuJu koncertre VIP helyre. Az egyikre Donghae neve volt rányomtatva cikornyás betűkkel. A fecni hátulján ez állt:

Ne haragudj, hogy nem mutatkoztam be, de akkor nem tudtunk volna ilyen jót beszélgetni, hogy kétszer is elmentünk a hotel előtt, te mégse vetted észre. Ne haragudj ezért. Kárpótlásul meghívlak a koncertünkre. Az a jegy különleges mert azzal be tudsz jutni, majd az after partynkra is, ahol többek között a U-kisses, Beastes, BigBang-es és egyéb haverjaink lehetnek majd csak ott. Megegyeztünk a bandával, hogy mindenki csak öt valakit hívhat meg, hisz ha ide csődítenénk minden ismerősünket, már pedig képesek vagyunk rá, akkor vége lenne a családi hangulatnak. Ez az utolsó az enyémek közül. Gyere el. Nem fogod megbánni.

Lee Donghae

Ui: Ne légy zavarban a beszélgetésünk után kérlek. Tudom, hogy nem voltam fair, de...

De mi? Donghae-val beszélgettem! DONGHAE-VAL BESZÉLGETTEM! Úristen én meghalok, nem meghaltam. Ahh Donghae!

The End :P