Nightmare, sweet, nightmare...

S álmomban újra ott állok.

Szakad az eső, annyira nem vészes, csupán a szövetkabátom nem bírja így lassan az alatta lévő pulcsi is átázik. Nem zavar, hisz szeretem a vizet s már a megfázás sem fenyeget. Egy fél hete taknyolok már, ezt ki nem szarja le már?
Előttem kovácsolt vas kerítés mögött téglás épület. Olyan megnyugtató a látványa, olyan nosztalgikusan barátságos, ám tiszteletet parancsoló is egyben. A régi sulimra emlékeztet. S talán a szép emlékek vagy inkább a jövőmbe vetett hitem miatt legszívesebben átugranám az akadályt és átölelném. Az egészet.

Ilyenkor arra gondolok hogy én miért nem vagyok Nyúlányka, vagy az a szőke ribanc a Fantastis Fours-ból, akkor még sikerülne is.
Nem kellene itt ácsorognom a buszra várva, hogy haza vigyen. Nem van a helyem. Otthon kéne magolnom ahelyett bámulom vágyaim helyszínét. Már csak azért is, mert ha nem vagyok szorgalmas hiába vágyom rá, mindez csak keserű álom marad.

S mégis itt vagyok.... Ellógtam a felkészítő órát (nem mintha a többieknek feltűnne a hiányom) és a reflektorok gőzét bűvölöm.
Láng alakja van és ráhulló cseppektől felsistereg néha-néha. Végül is ő bűvöl meg engem.

Egyedül én vagyok a belátható környezetemben. S ki más is lenne itt?
Az mp4-em a következő számra vált és felcsendül a hangja: You're like a queen and beautiful. I just can't be without you girl.
Az előzőnél fel kellett hangosítanom mert halk volt a felvétel amit letöltöttem így ezerrel robban be a fülembe az édes hangja. Megolvasztja szívem.

Fogalmam sincs mikor esett le hogy nem a füleben hallom a hangját, hanem ott áll mögöttem. De egyszer csak ott volt, éreztem a ahogy nyakamnál kileheli a levegőt.

Nem tudtam s nem akartam mit kezdeni a helyzettel. Tovább csodásztam a gőzlángokat és azon gondolkodtam, hogy nem is én lennék, ha nem talált volna meg.

Igaz megígérte nekem. Helyesebben szólva megfenyegetett, de hát érdekelnek az unalmas részleteket.

Szerettem és elárult. Szeretett és én megcsaltam. Mindketten bűnösök voltunk és hiába mutogatnék rá, hogy ő kezdte és mégis mit várt azok után amit tett ellenem.... mégis úgy érzem ugyanolyan vétkes vagyok én is mint ő.
- Korra.

- Igen?

- Mit csinálsz itt?

Végre szembe fordultam vele. A szemébe néztem és láttam. Leláttam a szívéig és láttam a sebet, amit én okoztam. Láttam a heget, amit az okozott, hogy engem bántott. Tudom, hogy ő ugyanezt látta az én szívembe. Már beforrt, de a varr még túl friss volt ahhoz, hogy anélkül lehessen piszkálni fel ne szakadna.

- Mi lesz velünk, Hae?

- Tudtad, hogy nem tehettem mást.

- Akkor még nem. Itthon tudtam meg.

- Tessék? De HyunAe azt mondta, hogy elmondta. Mért hazudott volna? Korra ennyire … - nem tudja kimondani – már a szemembe hazudsz?

- Ő szerelmes beléd, és hiába a volt a barátom, bármit megtenne érted. Úgy érzi, hogy én hoztam rád az összes bajt, ezért elszakított tőled, hogy ne árthassak neked.

- HyunAe, de hát az unokatestvérem, hogy lehetne ….sose vettem észre, hogy megváltozott volna viselkedése. Olyan nekem, mintha a nővérem lenne... Én ezt nem hiszem el.

- Persze, hogy nem változott, ha gyerekkora óta oda van érted. S már nem kell hinned nekem, ha nem akarsz.

Elfordult tőlem. A pár száz méterre lévő autó áradatot figyelte. Tudom ,hogy nem kellene bolygatnom, de mióta megtudtam az igazat róla csak egy kérdés pörgött a fejembe.

- Biztos voltál a tervedben?

Visszanézz rám és értetlenség tükröződik a fekete gyémántokban.

- Úgy értem, honnan tudtad biztosra, hogy a déliek nem fognak megölni?

Szilánkokra hullik a drágakő. S én már tudom a választ anélkül, hogy kimondaná. Darabokra hullik a szívem.

Tudja, hogy nem kell már, mégis válaszol.

- Nem. Nem tudtam.

Azt akarom , hogy neki jobban fájjon, mint nekem. Mégsem tudok semmi, olyat mondani neki amivel megbánthatnám. Nem azért, mert nem jut eszembe több ezer variáció rá, hanem mert képtelen vagyok rá.

Mindezek után is még, én még mindig szeretem, s úgy érzem szeretni is fogom mindörökre.

De megbízni már nem tudok benne. Tudom, hogy én is megbántottam, de sose hoztam veszélybe. Sose játszottam az életével.

- Korra én nem tehettem mást.

- Mért nem? S ha nem is, miért pont engem tettél meg a csalinak?

- Mert téged sorsoltunk ki?

- Egy rohadt játékkal döntöttétek el, kihaljon meg a cél érdekében?- emelem fel a hangom

- Neked lett volna jobb ötleted? Milyen más módon akartad eldönteni, hogy ki legyen az? Valamiért senki sem jelentkezett a feladatra. Leetuk igen, de benne nem bízhattunk. Azóta mint megtudhattuk joggal. Szerinted nekem kellemes volt az egyetlent... - eddig szinte üvöltött de itt olyan hirtelen higgadd le hogy ez jobban megijeszt mint az amikor kiabálni kezdett, - Az egyetlent akiről biztos voltam, hogy szeret. Az egyetlen aki mindig minden körülmények között mellém állt. Az egyetlen aki azután is normális emberként kezelt miután megtudta, hogy én vagyok a mágus. Az egyetlen. Te vagy az egyetlen anyámon kívül, akit szeretek.

Nagy levegőt vett és két kézzel közre fogta az arcomat. Én tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Mukkani se mertem.

- Mert szerettelek mióta megismertelek. Szeretlek még most is és nem tudok nélküled élni. Kérlek. - annyira halkra fogta a hangját hogy fülelnem kellett a vízcsobogás mellett. - Kérlek ne hagyj el engem. Gyűlölj halálodig, nem kérem hogy bocsáss meg, bár én már rég megtettem, csak kérlek. Könyörgöm légy mellettem. Kínozz, csak te légy az vagy végezz velem, bármit ha nem kell a elviselnem azt űrt ami nélküled az őrületbe kerget...-halt el teljesen a hangja.

Arcát a vállamba temette, karjaival átölelt. Néma zokogás rázta vállait.

Mit tettem?

Képtelen vagyok neki több fájdalmat okozni. Még nem tudok neki megbocsátani,de abban igaza van hogy nélküle nem élet az élet.

- Én is Hae. - szorítom hát magamhoz.

Hitetlenkedve pillant rám. Döbbenetében a könnyei is elapadtak, ajkai valamit tátogtak, de én nem tudtam leolvasni róluk semmit.

Most én fogtam meg arcát. Olyan volt mint egy kis ötéves, krokodil könnyekkel a szeme sarkában.

Letöröltem őket.

- Azért jöttem el onnan mert féltem hogy nem tudok ellenállni neked miközben az eszem csak veszélyt jelzett akárhányszor csak rád gondoltam. El akartalak felejteni. Erővel nem gondolni rád, de nem ment. Ennek ellenére úgy gondoltam ha távol tartom magam tőled akkor minden megoldódik. Egyszer csak nem jutsz többet az eszembe. Új életet kezdhetek és kész. De én szeretlek és ezt tagadhatom a végtelenségig.

Előrehajoltam és lágy csókot leheltem ajkaira mikor elhúzódtam tőle még mindig be volt hunyva a szeme.

- Ártottunk egymásnak és ezt nem lehet semmissé tenni – ijedten pillantott rám – de képtelenek vagyunk egymás nélkül élni. Majd megoldjuk valahogy.

- Köszönöm – lehelte a számra.

- Ne tedd, csupán csak magamnak akarlak.

- Hmm az pont jó. - morogta vissza miközben már ajkaimat marta.

Megérkezett a busz. Kézen fogva szálltunk fel, ám pont mielőtt az ajtó bezárult volna hátrataszított s egyben megtartott. Tőle függtem és a pánik a fellegekbe emelkedett bennem, ahogy aszemébe pillantva olyan rossz indultatott véltem felfedezni amit még senkiében sem. Mégis mikor fülemhez hajolt, hangja olyan édes volt akár a méz, megborzongtam

- Muszáj ezt tennem kedvesem. Ha legközelebb találkozunk majd megérted. Addig is most higgy nekem. - pillekönnyű puszit nyomott az arcomra és a következő a szekundumban már újra az esőben voltam a koszos macskakövön fájó hátsóval.

Leestem az ágyamról. Még tiszta kómás voltam és látni véltem őt magam előtt.

Ott állt a lépcső tetején, szemén átvillant valami, ami leginkább bűntudathoz hasonlított, de az is lehet, hogy a visszatükröződő fény csillant meg, majd gonoszan elvigyorodott. Gúnyosan csókot dobott nekem, majd mikor a busz elhajtott ő integetett nekem. A buszon nem volt rajta kívül senki. Mondom senki: sofőr sem...

Most mi volt ez? Álom vagy valóság?

Végigpörgettem magamban a beszélgetésünket, de egy kukkot sem értettem az egészből. Abban azonban biztos vagyok, hogy mialatt álmodtam az egészet mindennek volt értelme.

Pár óra múlva már csak emlékeztem, hogy egy épület előtt álltam álmomban. A kovácsolt vas kerítésre és a gőzölgő-sistergő reflektorra.

Ezt álmodtam a következő hónapban szinte minden éjszaka. Azért szinte mert voltak olyan napok mikor nem emlékeztem arra hogy álmodtam-e egyáltalán valamit.

Néha felrémlett egy gyönyörűen szép fekete szép szempár és még ritkábban a hozzátartozó angyali arc. Nem tudtam ki ő és mért álmodom vele. De minden reggel olyan rossz érzés fogott el, hogy esténként lassan nem mertem elaludni s a kialvatlanság gyengévé és labilissá tettek.

S akkor egy hónappal az után, hogy először álmodtam ezt, megláttam őt éberen is.

Ott énekelt a monitoron. Ott énekelt : My Beautifuuul, My Beautiful.

A hangja adott löket miatt vissza tudtam idézni az egész álmot. Bár a párbeszédet nem értettem és az sem jutott eszembe, hogy mi történt miután megcsókolt, de talán semmi.

Délután vásárolgatni mentem a barátaimmal, de hirtelen mindegy volt hova nézek, mert mindenhol őt láttam. Ő volt a reklámplakátokon, az ő arcát viselték az eladónők és a vásárlók, a barátaim. Belenéztem egy kirakatba de visszatükröződő üvegen is őt láttam. S csak nézett rám démoni tekintettel.

Majd mind megszólaltak, beleértve „engem” is.

- Úgy szeretlek, hogy majd megeszlek.

Egyszerre támadtak rám és haraptak belém. Marcangolták a húsom, s ahogy újra a kirakatba pillantottam láttam, ahogy a szám mely akkor inkább nem is az enyém, hanem ezé férfié volt, a saját arcát marja szét. S én éreztem. Gonoszan meredtem magamra. Belül felsikoltottam.

Mint akibe egy körzővel vágtak hátba, úgy ültem fel az ágyban. Patakokban csurgott rólam a víz, a hálóing is teljesen rám ragadt. Remegtem, reszkettem. Átöleltem magam és visszadőltem. Elaludni nem mertem újra, így csak bámultam a falat és próbáltam elfelejteni a szörnyűséget, de nem ment, mert túlságosan is élethűek voltak a képek. A testemen éreztem a harapásnyomokat, bár tudtam hogy nincsenek ott.