Sado-mazo Nyuszómuszó 2. rész

(Sungmin reinkarnációs mese extra~)

- Ó bújocskázol Nyuszó? Ugye tudod, hogy előlem nincs menekvés?
Hallom a hangját, a lépteit, a saját zaklatott szívverésem és hallom, ahogy maga után húzza a láncot...
Reszketve csúszom közelebb a falhoz, a nagy függönyök mögött, melyek most behúzva, elrejtik a kinti világot. Levegőt alig merek venni. Nem akarom, hogy ezt tegye velem... Már nem bírom tovább, egyszerűen túl sok.

Körülbelül két hónapja lettem a felesége. Neki. Az Ördögnek.
A kikényszerített igen jött létre ez a kötelék közöttünk, mely számomra csak a szabadságom elvesztését jelentette. Kénye kedvére fojt meg, csak hogy újjáéledjek és minden kezdődik előlről.
Többnyire számomra is élvezetesek játszodazásai, ám egy hete történt valami. Azóta csakis fájdalmat képes okozni, és csakis a saját élvezetére koncentrál. Beszél hozzám, de mintha egy rongybabának tekintene választ nem vár, s meg se hallja...

Sokszor hagyott magamra ebben sivár teremben. Egyetlen nagy ablaka, mely a temetőre néz, alig enged be fényt, hisz künn a sötét sosem szűnik meg. Ezen nézek én most ki a temetőre, melyben a sírok száma mindig változik, s mégis közel egyenlő. Új sírokat ásnak a pokolszolgák, s a darabjaikra esett társaikat temetik el, csak hogy harmadnapon kiássák magukat és újra ott legyenek az Uram arctalan és agytalan munkagépei között. Sosem mondta el mit csinálnak neki....
Őszintén? Nem is akarom tudni.
Elméláztam s már csak arra vagyok figyelmes, ahogy hátulról átölel.
Úgy megijedtem, hogy felsíkoltottam.
- Shhhh nincs semmi baj kicsi Nyuszóm. - egy csókot nyom a nyakamra. Érzem, ahogy azon a parányi bőrfelületen, ahol ajkai engem érintettek, mintha kést mártottak volna belém. A csontomig hatol a fájdalom.
Könnyek szöknek a szemembe és véresre harapom a szám, hogy ne vágjam ki a magas C-t újból.
- Miért bújtál el hallod? - fordít magával szembe. - Hazajövök szeretnék egy kicsit veled lenni, erre még csak köszönni sem jössz elém. Tudod mennyire fáj ez nekem?
Akarod tudni? Igen? Ha nem akarnád, akkor is megmutatnám...
Karmait végigszántja a hátamon. Kitágulnak a szemeim, s néma sikolyra nyílik a szám. A leszakadozó bőrcafatok, és a vérloccsanása visszhangzik a fülemben.
Nem tudom meddig vagyunk így, mikor feltűnik, hogy minden erőmmel a karját szorítom. Ránézek és üres, unott tekintetétől minden idegszálam az égnek áll.
- Ez még semmi Nyuszó.
A vállára dob. Keresztül sétál velem a szobán és mire lehajint az ágyra sebeim már összeforrtak.
- Kérlek ne haragudj. Elbambultam az ablak előtt. Nem hallottalak belépni.
- Mit tudsz te ott nézni? Mi az ami leköt? - néz rám cinikusan.
Először elfelejtek válaszolni, hogy végre figyel rám.
- Mégis mit csinálhatnék én itt egész nap? Van, hogy csak egy órára ugrasz be s aztán már mész is el.
Rám ugrik, kezeimet az ágy fejéhez kötözi a lánccal. Egy csettint és eltünik rólunk a ruha.
- Azt akarod hogy itt maradjak? - a csípőmre ül, hosszú ujjaival különböző mintákat fest a bőrömre. Izzanak, tekeregnek a vonalak. Fogocskáznak a hasamon, majd lassan a hüvelyembe kígyóznak.
Sziszegve válaszolok. - Magaddal vihetnél. Én is el akarok menni...
- Tehát nem szeretsz, nem akarsz szót fogadni, mikor azt mondom, hogy maradj itt?
- Egyszer se próbáltam megszökni! Te nem szeretsz engem!
- Miért? Hisz itt biztonságban vagy, csak védeni akarlak. - rám fekszik, szétfeszitíti a combom és közé helyezkedik.
Felsóhajtok ahogy merevedése érint. - De folyton csak bántasz és fájdalmat okozol.
- Hisz már mondtam. Az enyém vagy és azt teszek veled, amit akarok.
A fejem a párnába fúrom, mikor belém hatol. Nem tétlenkedik egyből mozogni kezd.
A fülembe csókol, harapja, karmai újabb járatokat vésnek az oldalamnál a bőrömbe, húsomba. Fájdalmasan zihálok fel, mikor a mellbimbómra harap.
Megáll és elgondolkozva néz rám. Egyet csettint és eltűnnek a fémbéklyók a csuklómról. Magára ránt.
- Akkor mutass valamit.
Nem kérdezem, miért ez most hirtelen, mi változott.
Felülök és úgy kezdek el mosogni rajta, az egekbe kerget az érzés, ahogy fallosza teljes hosszában mozog bennem. Lehajolok és lopok egy csókot tőle, csakhogy aztán hajamnál fogva rántson vissza és ne eresszen. Forró és égető, ahogy nyelve feltérképezem a szám.
Lassan visszafordít és már csak azon van, hogy a csúcsra érjünk. Átkarolom a nyakát és a fülébe nyögdécselek, így ér el az orgazmus minket.
Percek múlva sem engedem, ő már kihúzódott belőlem. Csukott pilláimon keresztül, és érzem, hogy csodálkozva figyel.
- Miért nem tudsz ilyen lenni mindig? - kérdezem kicsit rekedten, ahogy felnézek rá.
Pislog, s nem igazán tud erre mit mondani.
- Régen szeretett, ha inkább durva voltam...
- Én? Mikor régen? Régen nem ismertelek.
- De Minnie, hogy mondhatsz ilyet?
- Én Kage vagyok. - vonom össze a szemöldököm, s próbálom lelökni magamról.
- De ott van benned Sungmin. - fogja le a karom.
- Lehet, De én, én vagyok. Kage. Fogadd már el!
- Nem! Nekem Min...
- Meghalt! - ordítom a képébe. Felpofoz, érzem a vért a számba gyűlni.
- Soha többé ne merd ezt mondani. - morogja a fülembe. Egy pillanat múlva már az ágy négy sarka felé vagyok kikötözve. Ő a fejem mellett áll az ágy mellett, menetre készen.
- Nem sokára vissza jövök. Addig próbálj meg észhez térni.  - szólal meg. S ekkor már semmiféle érzelem nem hallatszódik a hangjában.

S én ott maradok a sötétben újabb hosszú órákra. S csak egyre tudok gondolni. Minden Mika-chan hibája.
- Az a büdös macska!