Sado-mazo Nyuszómuszó 7.fejezet

Órákig sétáltunk a parkban. Egyre nagyobb köröket tettünk meg, egyre távolodtunk a szökőkúttól. A rózsabokrok illata kábító volt, és igazi labirintust alkottak. Igaz, ha eltédtünk volna se okoztak volna nagy gondot, mert alacsonyra voltak metszve, így könnyedén átlépdelhettünk volna fellettük, vagy közöttük, de erre nem volt szükség. Kyuhyun tudta az utat, rengetegszer járhattta már be, hiszen a lába, mintha magától vitte volna.
Valószínű volt, hisz arcáról lerítt, hogy nem ezen a földön jár. Szemei előtt azok a nagyon rég elmúlt idők játszódtak, amikről épp mesélt.
Végül azért, csak visszatér a jelenbe.
Épp akkor fejezi be a mesét, mikor az utolsó rózsaszálat is magunk mögött hagyjuk, mintha így lett volna kitalálva.
- ... és most itt vagyunk. Van még kérdésed?
Zsong a fejem a milliónyi új információtól.
- Huh, most nincs. Ezt..ezt még meg kell emésztenem. Majd később talán lesz.
- Rendben. A nap későre jár és még sok dolgom van.
- Mert az Ördög sose alszik... - morgom magamban.
- És biztosan te is éhes vagy már, azt ajánlom menjünk vacsorázzunk. Aztán megmutatom a szobád,a hol lepihenhetsz. - emeli fel a hangját. Szóval meghallotta. S pihenni, persze. Mintha ez annyira jellemző volna rá.
- Amúgy is lejártam már a lábam, mehetünk.
- Nem csoda, ha fáradtnak érzed magad, itt testi síkon olyanok vagytok akár az élők. Visszatérnek a különböző szükségleteitek, enni, aludni. Itt nem fognak begyógyulni a sebeid, szóval ne bosszants fel, míg itt vagyunk.
- S ha itt "meghalok" pokol szolga lesz belőlem. Igen mondtad már, de .. míg itt vagyunk? Nem maradunk itt? - közben kinyíltak előttünk a hatalmas dublaszárnyú ajtók. Sötét aulába léptünk melyet csak pár fáklya világított meg.
Hátranéztem a vállam fölött, hisz itt elvileg nem hatott a varászerő, akkor hogy nyíltak ki maguktól? De nem volt semmi trükk. Két férfi zárt mögöttünk őket.
- Az sok mindentől függ.
- Mitől?
- Úgy se értenéd meg.
- Nem vagyok retardált, azért egy próbát tehetnél.
- Jól van, nem kell duzzogni. - borzolta össze a hajam.
- Grrr - vicsorogtam rá.
- Ne morogj, különben  pórázt adok rád. S rangod egy korcséval lesz egyenlő.
- S nem volna gáz rád nézve, hogy "kutyával" hálsz? Zoofil vagy?
Pislog egyet, azt hiszem megleptem a logikámmal.
- Erre nem gondoltam, de ha ez kéne hozzá, gondolom igen.
- Remek. - forgatom meg a szemem.
- Hülye kérdés, hülye válasz.
- Inkább nem kérdezek akkor.
- Csak hülye kérdéseid vanak?
- Hol van már az a vacsora?
- Itt. De ne légy követelőző, mert megjárod.
- Nagyon félek - morgom magamban. Biztos vagyok benne, hogy hallotta, de figyelmen kívül hagyja.
Egy duplaszárnyú ajtó kicsit nyikorogva nyílik ki előttünk.
Eddig se sötét folyósokon sétáltunk, de a helyiség ahová belépünk egyszerűen ragyog. Egy hatalmas bálterem tárul a szeme elé és egy lefelé vezető lépcső tetején állunk. A mennyezet nincs, így a fényt a besütő Hold és tengernyi lebegő gyertya szolgáltatja.
Az égbolton, mely már sötétkék, nincsenek csillagok, vagy az a csillámlás a csillagok hada?
Érzem, ahogy a ruha átalalkul rajtam. Könnyű, szinte áttetsző fekete anyagból varázsolt rám estélyit, mely szabásánál fogva szinte semmit nem hagyott a fantáziára, szorosan feszült rajtam. Néhol holdacska alakú flitterek  törik meg az egyhangú feketét.

A teremben nem volt senki, ami egyszerre volt furcsa, és megnyugtató. Nem akarok senkivel találkozni.
Éreztem, ahogy a reakciómat figyeli, és legszívesebben beszóltam volna erre a giccsparádéra, de végül is tetszett nekem, így végül csak a kérdést ismételtem meg.
- Merre van a vacsi?
Intett a kezével és nem messze a lépcső aljától egy terített asztal jelenik meg. A fehér abroszon minden, mi szem szájnak ingere. A gőzölgő ételek illatától máris összefut a nyál a számban.
Végül kibuknak belőlem a kérdések, ahogy ránézek.
- Mi az alkalom? Mármint szép meg minden, de.. nem értelek. Nem értek már semmit. - s hiába kutatom tekintetében a válaszokat, szembogarai feneketlen kútként bámulnak vissza rám – Itt ez a csodaszép terem, rendes vacsora. Mi célod vele? El akarsz kápráztatni, vagy mi? Ezt korábban kellett volna, nem gondolod? Heteken keresztül éhezem és kínzol. Mégis mire volt jó az a tengernyi fájdalom, amit nekem okoztál? Mit akarsz tőlem? - nem tudom, honnan veszem a bátorságot, de a végét már kiabálom.
Mikor felém hajol reflexből hátrálok. Elkapja a derekamat és szorosan magához ránt. A fülembe búgja mély, fenyegető hangon.
- Fogd vissza magad. Ne légy olyan hülye, hogy számon kérj engem. Ha nem csinálsz semmi baromságot, soha többé nem kerülsz oda vissza. Akkor elfelejtheted, ami ott történt. De tudd, hol a helyed, s nem lesz gondod semmire. - csókot nyom a homlokomra, s lágy hangon hozzáteszi – Mindent időben el fogok árulni neked.
Ellép tőlem és én összeszorítom a szám, nehogy kiszökjön rajta valami olyasmi, amiért igazán felkapná a vizet. Még akkor is, ha igazat szólnék.
Karját nyújtja, és én újból belé karolok, s tudom, hogy csak azért nem ellenkezem, mert fáradt vagyok már. Egyszerűen hosszú nap volt.
Odavezet az asztalhoz, illően kihúzza nekem a széket. Majd megvacsorázunk végre. Én végül mégse vagyok olyan éhes, mint képzeltem. Vagy az is lehet, hogy az előbbi jelenet vitte el az étvágyam.
Azt mondta kérdezzek. Megtettem, de válaszokat nem kaptam. Akkor mi értelme volt a kérdéseknek?
A desszertnél már kezdtem kínosnak érezni a csendet közöttünk, de nem tettem ellene. Jogosan duzzogtam, bár lehet hogy neki fel se tűnt, hogy valami böki a csőrömet.
- Jól laktál? - kérdezi, mikor a tiramisu felét, már eltolom magam elől.
- Igen.
Még bekapja a mézes szelet utolsó falatját szalvétát a szájához emeli. Megkerüli az asztalt és kihúzza nekem a széket.
Int és a vacsi romjai eltűnik a szemünk elől.
Mellém átkarolja a vállam és a következő pillanatban már egy lakosztály közepén találom magam.
A frászt hozta rám. Már közölném is vele, hogy legközelebb oldalba bökhetne minimum ilyenkor, de torkomra forr a szó.